Mégis kinek az élete?

Úton-útfélen belebotlok abba a kérdésbe, hogy vajon a saját életemet élem-e? Úgy tűnik, mindenki azt akarja. És ez így helyes. Akkor tudod kibontakoztatni a benned lévő tehetséget, ha te, Te vagy. Ehhez kapcsolódik a következő történet.

Egy kedves barátom érdeklődött a családfelállítás iránt. Elmondta, hogy a testvérének akar segíteni, mert úgy látja, hogy ismétli az édesapja életét. Megkérdeztem, hogy hány éves a testvére?

-  32 – válaszolta.

-  Tehát már felnőtt.

-  Igen. – felelte – Tudok rajta segíteni?

-  Mért TE akarsz rajta segíteni? Talán szellemileg korlátozott?

-  Nem. Úgy rendben van.

-  Akkor szeretném, ha tudnád, - kezdtem a magyarázatot – hogy egy felnőtt ember életébe ilyetén való beavatkozás („majd én megjavítalak”) a személyiségi jogok megsértésének kategóriájába  tartozik. Értem az aggódást, nagyon rossz nézni, ha szerettünk boldogtalan, és elszúrja az életét, és ami a legszörnyűbb, az a tehetetlenség. A szeretet arra sarkallja az embert, hogy minden lehetőséget megragadjon a segítségnyújtásra. A kérdés, hogy ez kinek a szeretete? Testvéri szeretet, vagy inkább anyai?

- Azt hiszem, inkább anyai. – válaszolta némi gondolkodás után.

- Tehát anyai aggódást érzel a testvéred iránt. Miért vetted át a családban az anyai szerepet? Talán édesanyád lelkileg nem tudott részt venni az életetekben?  Talán az ő családjában történtek olyan drámai események, amelyek lekötötték őt lelkileg?

- Igen, 10 éves volt, amikor meghaltak a szülei, és egy nagynéni nevelte, akit nem nagyon szeretett. A testvére is csecsemőkorában halt meg.

- Akkor érthető, hogy lelkileg miért nem tudott veletek lenni, és te szeretetből átvetted a szerepét. Vagyis nem tudod a saját életedet élni, de a testvéred anyja sem lehetsz, hiszen ugyanolyan gyerek vagy mint ő. Annyit meg tudunk tenni a családállításon, hogy édesanyádat behozzuk a családi lélekbe, és te felszabadulsz egy olyan szerep alól, aminek megfelelni lehetetlenség, valamint állandó kudarc, és élheted a saját életedet.

- Értem. – válaszolta – Akkor majd még telefonálok.

Így váltunk el.

Szerintetek rászánja-e magát, hogy leteszi a felvett szerepet, vagy továbbra is éli azt az életet, ami nem az övé, ezzel vállalva, hogy nem tudja majd megvalósítani azt, amire hivatott lenne?

Tegnapi érdekesség!

Ismét igen tanulságos állításokon sikerült részt-vennem.

A fő probléma-kör, dominánsan a párkapcsolati problémák körül forog, amelyben valakit üldöz a párja a szerelmével, de legalább is a ragaszkodásával, míg más esetben tejes iszonnyal gondol egyedül élő hölgy arra, hogy partnerkapcsolata legyen, miközben érzelmi világát a fia felé fordítja, emiatt a fiú az anyjával való szolidaritás vállalása okán szintén nem tud tartós kapcsolatban maradni.

Igen figyelemreméltó az a tény, hogy az anya felfigyel erre a jelenségre, amelynek az okáról csak sejtései vannak, de a fia boldogságát keresve részt-vesz egy családállításon, ahol pontosan napvilágra kerülnek azok a valós lelki kapcsolatok, amelyek olyan erősen kötik őt a fiához.

A családállítás rámutat, hogy nemzedéki örökségről van szó, hiszen az anya családi viszonyaiban is 3 nemzedékre visszamenőleg vizsgálva kiderül, hogy van egy nagypapa aki ki lett zárva a családi közösségből és a hölgy még gyerekként, unokaként szolidáris lelki kapcsolatba kerül a nagypapával, akinek a problémáját tudattalanul átveszi, ezáltal a nagypapát láthatatlanul visszaemelve a családi lelki közösségbe.

Egy család nem tud szétszakadni. Ha mégis akaratlagosan megpróbálják a családtagok szétszakítani, a kizárt családtag lelki konfliktusai, szenvedése a következő nemzedékek valamely tagjában újból és újból előfordulnak, mindaddig, amíg a családi kötelék helyre nem áll, amíg vissza nem fogadják.

A családi viszonyok sorsot teremtenek tehát az egyén számára, és múltbéli nemzedéki problémákat újból és újból elszenvednek, átélnek, beemelnek a családi köztudatba, emlékeztetve a családot a múltban elszenvedett sérülésekre.

A Biblia egyszerűen fogalmaz: Amit az Isten egybe szerkesztett, ember szét ne válassza...

Érdemes hát felfigyelni mindazokra a jelenségekre, melyek dominánsan a figyelmünk elé kerülnek rendszeres gyakorisággal, és az ilyen jelenségek mögött sejtsünk családi eredetű nemzedéki problémát.
Ha pedig a problémára megoldást is szeretnénk találni, mindenképpen javasolt egy családállítási alkalmon részt-venni.

Az öcsém

Darina a párkapcsolata miatt jött. Azt vette észre, hogy nem enged közel magához senkit, és csak olyan férfiakat vonz, akiket meg kell menteni. Szülei együtt vannak. Öccse koraszülött volt, és nem tudták megfelelő ellátásban részesíteni, emiatt meghalt. Anyai nagymamának is meghalt egy fia, csecsemőkorában.

Az első képben Darina, az anya és a meghalt öccs képviselői vannak jelen. Darina nagyon szeretné látni testvérét, de anyja mindig úgy helyezkedik, hogy eltakarja előle. A lány egy idő után megáll, és erős vágy keríti hatalmába, hogy lefeküdjön, amit meg is tesz.

Nagymama bejövetele az anyára van hatással, nem néz rá, de érzékeli. Aztán azt mondja neki: „Úgy jártam, mint te. Én is elveszítettem egy gyermeket.”

Ekkor lefekszik a földre a meghalt testvér. Az anya ezentúl nem lát senki mást, csak őt. Végül odalép, és könnyes szemmel, átöleli. Hosszú idő után végre felnéz, látja gyermekeit, de közelíteni nem tud hozzájuk.

Megjelenik Darina apja. Az anya eltakarja a szemét, nem képes ránézni: „Elveszítetem a fiúnkat. Az én hibám.”- szól. A férfi mereven áll, és valami szorítja a torkát.

Beszélgetés során kiderül, hogy lehetséges, hogy az orvos is hibázott, ezért beáll ő is. Ekkor szinte minden megváltozik. Az anya kinyitja a szemét és dühösen az orvosra mered. darina is felül. Feszültséggel telik meg a levegő. „Miattad halt meg a fiam! Megölted őt: - tör ki az anyából. Az orvos nem néz senkire, végül azt mondja: - „Sajnálom, lehet, hogy én is hibás vagyok. Most már nem tehetek semmit, de vállalom érte a felelősséget..”

Aztán a halott fiúhoz fordul: „Ha az én hibám, vállalom.”  A fiú bólint, és azt mondja az anyjának: -„Én jól vagyok. És most már ti is éljétek az életeket. Az én sorsom, én viselem. Ő csak eszköz volt.” Azután a halott nagybátyját kezdi figyelni, akihez érezhetően húzza a lelke.

Anya és Darina zokogásba törnek ki és szorosan átölelik a fiút. Apa is lassan odalép, és most már négyen kapaszkodnak össze.

Végül Darina a nagyihoz és az anyjához fordul: -„Nem engedtem közel senkit magamhoz, nehogy úgy járjak, mint ti. De kérlek, nézzetek rám szeretettel, ha én megtarthatom minden gyermekemet. Ha mégis megtörténik, akkor én is túlélem, úgy, mint ti.

Azután az öccséhez szól – Nagyon hiányzol. Téged nem tudtalak megmenteni, mert kicsi voltam, ezért olyan férfiakat kerestem, akiket meg lehetett menteni. De egyik sem te voltál. Mostantól itt vagy a szívemben. A hiányoddal fogok élni, de most már egy igazi férfit találok magamnak.”

Egy témahozó naplójából…- az elveszett iker

Szeretek családfelállításra járni. Olyan csodában van ilyenkor részem, amelyben a hétköznapokban kevésszer. De nem erről akarok mesélni.

 A szóban forgó héten – hétvégén megint csoport volt – igen rosszul éreztem magam fizikailag. Sokszor ült valami a mellkasomon, szúrt a hátam, alig kaptam levegőt. De arra gondoltam, én ezt egyedül is meg tudom oldani.

Pénteken már szinte folyamatosan jelentkezett a nyomás, és a légszomj, már azon gondolkoztam, hogy elmenjek-e hét végén, de tapasztalatból tudtam, hogy ilyen programokon „meggyógyulok” Úgyhogy ott a helyem.

Vasárnap reggel a nyitókörben mindenki elmondta, hogyan érzi magát, én is beszéltem a rosszullétről. Telt múlt az idő, szünetekben éreztem a nyomást meg a légszomjat, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy majd én ezt otthon megoldom. És nem jelentkeztem állításra.

Este záró kör: ki hogy érzi magát? Én mondtam, hogy borzasztóan. Az állításvezető közölte, hogy így nem mehetek haza. És vajon miért nem jelentkeztem? Aztán a csoport egyetértésével megcsináltuk az állítást.

Három képviselőt kellett választanom: egyet magamnak, egyet a testi tünetnek, egyet annak, ami miatt nem jelentkeztem. Két nőt és egy férfit választottam. Felálltak és néhány perc múlva egymáshoz bújtak. Középen állt az én képviselőm, mellkasára borulva a nő, hátának dőlve a férfi. Én tanácstalanul, csodálkozva néztem, nem értettem, mi történik. A vezető megkérdezte, szerintem kik ezek az emberek? Nem tudtam válaszolni, senki nem volt a környezetemben, akivel ilyen bensőséges, összefonódott kapcsolatban lennék. Főleg nem kettő!..... És azután egy pillanat alatt belém hasított a felismerés: ezek csak az elveszett ikertestvéreim lehetnek!

Hihetetlen megkönnyebbülés volt. Mikor beálltam a képviselőm helyett, hosszú ideig csak néztem, csak néztem, a testvéreimet, és nem hittem a szememnek. Úgy éreztem, az idők végezetéig itt ülnék velük, és soha többé nem engedném el őket.

Előzmény: A családfelállításon elég sok olyan állításnak voltam a tanúja, ahol kiderült, hogy probléma hátterében elveszett ikertestvér áll. Első időben érdeklődéssel töltött el a téma, de nem érintett meg különösebben. Azután megvettem a Dráma az anyaméhben című könyvet, és sokat sírtam rajta. Akkor kezdtem rájönni, hogy mégis csak lehet közöm a dologhoz. Egy egyéni állításon ki is derült, hogy volt egy fiú még mellettem, de ő nagyon beteg volt, ha megszületik, akkor is testi-lelki fogyatékos lett volna. Adtam neki helyet a szívemben, viszont éreztem, hogy még valami hiányzik. De most végre mindenkit megtaláltam!

Utóhang: Így visszagondolva az életemre, sok mindenre választ kaptam. Mióta eszemet tudom, testvért szerettem volna.

Lelkileg vonzódtam a fogyatékos emberekhez.

Sokszor éreztem magányosnak magam.

A partneremben, barátnőimben a testvéreimet kerestem.

Nehezen találtam a helyem.

Gyerekkoromban a Világszép Nádszálkisasszony című meséből az a rész fogott meg legjobban, amikor a felhasított nádszálakból kibújó lányokból kettő meghalt és egy maradt meg.

Az állítás óta sokkal, de sokkal teljesebbnek érzem magam.

(Nem mindenkire hat ez ennyire, ezt tapasztaltam.)

Néhányan azt mondták, ez belemagyarázás. Lehet, hogy igazuk van. De nem ez a fontos. Hanem az, hogy most, így sokkal jobban vagyok a világban.