Szeretek családfelállításra járni. Olyan csodában van ilyenkor részem, amelyben a hétköznapokban kevésszer. De nem erről akarok mesélni.
A szóban forgó héten – hétvégén megint csoport volt – igen rosszul éreztem magam fizikailag. Sokszor ült valami a mellkasomon, szúrt a hátam, alig kaptam levegőt. De arra gondoltam, én ezt egyedül is meg tudom oldani.
Pénteken már szinte folyamatosan jelentkezett a nyomás, és a légszomj, már azon gondolkoztam, hogy elmenjek-e hét végén, de tapasztalatból tudtam, hogy ilyen programokon „meggyógyulok” Úgyhogy ott a helyem.
Vasárnap reggel a nyitókörben mindenki elmondta, hogyan érzi magát, én is beszéltem a rosszullétről. Telt múlt az idő, szünetekben éreztem a nyomást meg a légszomjat, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy majd én ezt otthon megoldom. És nem jelentkeztem állításra.
Este záró kör: ki hogy érzi magát? Én mondtam, hogy borzasztóan. Az állításvezető közölte, hogy így nem mehetek haza. És vajon miért nem jelentkeztem? Aztán a csoport egyetértésével megcsináltuk az állítást.
Három képviselőt kellett választanom: egyet magamnak, egyet a testi tünetnek, egyet annak, ami miatt nem jelentkeztem. Két nőt és egy férfit választottam. Felálltak és néhány perc múlva egymáshoz bújtak. Középen állt az én képviselőm, mellkasára borulva a nő, hátának dőlve a férfi. Én tanácstalanul, csodálkozva néztem, nem értettem, mi történik. A vezető megkérdezte, szerintem kik ezek az emberek? Nem tudtam válaszolni, senki nem volt a környezetemben, akivel ilyen bensőséges, összefonódott kapcsolatban lennék. Főleg nem kettő!..... És azután egy pillanat alatt belém hasított a felismerés: ezek csak az elveszett ikertestvéreim lehetnek!
Hihetetlen megkönnyebbülés volt. Mikor beálltam a képviselőm helyett, hosszú ideig csak néztem, csak néztem, a testvéreimet, és nem hittem a szememnek. Úgy éreztem, az idők végezetéig itt ülnék velük, és soha többé nem engedném el őket.
Előzmény: A családfelállításon elég sok olyan állításnak voltam a tanúja, ahol kiderült, hogy probléma hátterében elveszett ikertestvér áll. Első időben érdeklődéssel töltött el a téma, de nem érintett meg különösebben. Azután megvettem a Dráma az anyaméhben című könyvet, és sokat sírtam rajta. Akkor kezdtem rájönni, hogy mégis csak lehet közöm a dologhoz. Egy egyéni állításon ki is derült, hogy volt egy fiú még mellettem, de ő nagyon beteg volt, ha megszületik, akkor is testi-lelki fogyatékos lett volna. Adtam neki helyet a szívemben, viszont éreztem, hogy még valami hiányzik. De most végre mindenkit megtaláltam!
Utóhang: Így visszagondolva az életemre, sok mindenre választ kaptam. Mióta eszemet tudom, testvért szerettem volna.
Lelkileg vonzódtam a fogyatékos emberekhez.
Sokszor éreztem magányosnak magam.
A partneremben, barátnőimben a testvéreimet kerestem.
Nehezen találtam a helyem.
Gyerekkoromban a Világszép Nádszálkisasszony című meséből az a rész fogott meg legjobban, amikor a felhasított nádszálakból kibújó lányokból kettő meghalt és egy maradt meg.
Az állítás óta sokkal, de sokkal teljesebbnek érzem magam.
(Nem mindenkire hat ez ennyire, ezt tapasztaltam.)
Néhányan azt mondták, ez belemagyarázás. Lehet, hogy igazuk van. De nem ez a fontos. Hanem az, hogy most, így sokkal jobban vagyok a világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése